Fanny-val megbeszéltem, hogy szombaton találkozunk és elmegyünk sétálni. Igazán pontos volt: kettőkor már ott állt az ablakom alatt. Azonnal felhúztam egy farmert, egy kabátot meg egy sport cipőt , elköszöntem anyától és elmentem. Fanny széles mosollyal fogadott.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezte a lány.
- Persze, bátran - vontam meg a vállam csak úgy egyszerűen.
- Szóval arról lenne szó - kezdett bele Fanny -, téged miért közösítettek ki az osztályodból?
- Huh! Ez nagyon hosszú. De elkezdem az elejétől - válaszoltam zavaromban sokat sóhajtozva. - Ez már ötödik óta tart. Egész alsóban nem tudta senki sem azt, hogy ki az a Christen. A legelső felsős osztályfőnöki órán Chris beszélt végig, ahol engem lejáratott. Fokozatosan, egyre-egyre lejjebb alázott mindenki előtt. Elvette a legjobb barátnőmet, Ana-t is. Fokozatosan utált meg mindenki, pedig nem adtam rá különösebb okot. Végül is itt vagyok, ahol vagyok.
- Uh! Azt hittem egyszerűbb oka van - nézett döbbenten Fanny.
Hosszas beszélgetések után eljutottunk egy boltig, ahol vettünk egy-egy csomag kekszet. Kiültünk a parkban lévő padokra és tovább beszéltünk a kekszek társaságában.
Kezdtem fázni, így a hosszú napom után hazaindultam.
- Szia, Fanny, majd még találkozunk - köszöntem oda kivételesen nem bunkó módon.
- Rendben! Jó hétvégét! - felelte integetés közben.
***
Eltelt az október is szépen lassan. Megérkezett a november, az egyik legutáltabb hónapom. Tényleg annyira szörnyű volt. Nincs igazán hideg sem, meleg sem, persze - miért is ne - a hőmérséklet is csökken. Épp az erkélyen álltam, mikor anya bejött hozzám.
- Kicsim, kérlek vegyél fel valami szalonképes ruhát! Hamarosan indulunk!
- Mi?! Hová? - kérdeztem döbbent arccal és kikerekedett szemekkel.
- Tudod, rokonokhoz. Meghívtak ebédre, nem emlékszel?
- Mmm - húztam a számat. - Rendben, öltözöm.
Kinyitottam a szekrényt. Néztem a felhozatalt, mely nem volt annyira rózsás. Találtam egy szürke, kötött pulóvert, meg egy kék farmer nadrágot. Jónak is bizonyult. Kiengedtem a hajam, majd lementem a lépcsőn. Beültünk az autóban és indultunk is.
Még szerencse, hogy hoztam a telefon mellé egy fejhallgatót. Túl hosszúnak bizonyult az út. Menet közben az is kiderült, hogy a temetőbe megyünk, utána pedig azokhoz a rokonokhoz, akiket legalább egy éve nem láttunk.
Elteltek hosszú órák az unalom kíséretében. Legalább kétszer meghallgattam az összes zenémet. Kezdtek unalmassá válni egy idő után. Megkönnyebbülten láttam, elértük a város határán húzódó táblát. Végre vége az unalomnak.
Elértük a célunkat sikeresen, csak egy gond volt: elkezdett szakadni az eső. Nem voltak köves utak, így minden úszott a sárban. Egy kis idő múlva elkezdett a szél is fújni elég erősen. Remek! Legalább mégjobban elázunk! Feltettem a kapucnim, legalább nem ázott el a fejem. Mikor kikeveredtünk úgy néztünk ki, mint azok a malacok, akik most jöttek ki egy jó iszap fürdőből. A cipőnk teljesen sáros, a kabátunk vizes, de még a hajam és a zoknim sem úszta meg.
Elmentünk a rokonok házáig. Katasztrófa az egész. Tényleg sokszor olyan érzésem van, mintha egyáltalán nem is érdekelné őket, hogy mi van velünk 150 km-rel arrébb. Kinyílt az ajtó.
- Sziasztok! Csak ti vagytok? - kérdezték teljesen unott arccal, mintha nem is örülnének nekünk.
Jól kezdődött, ennyit mondhatok. Asztalhoz ültünk, ahol elfogyasztottuk az ebédet. Finom volt: halászlé és töltött káposzta. Ebben a kettőben nagyon nagyok! Egyszerűen imádom az ottani kosztot. Kellően fűszeres, nem csípős, igazi finomság. Meglepetésünkre volt desszert is: egy hatalmas, finom dobos torta. Majd' elolvadtam a látványától. Kiderült, cukrászdából rendelték, nem ők sütötték.
Az ebéd még jól telt, de utána elszabadult a pokol. Az egyik amin nagyon kiborultam az az, hogy nem is kérdezték meg, mi van velünk, de azt sem, hogy hogy vagyunk. Csak mondták a magukét: mennyi gonduk, problémájuk van, mintha a másik embernek nem lenne. Anya teljesen felidegesítette magát, így gyorsan haza is indultunk.
Ez a napunk is el lett rontva. Ennyit a rokonságról.
Még szerencse, hogy hoztam a telefon mellé egy fejhallgatót. Túl hosszúnak bizonyult az út. Menet közben az is kiderült, hogy a temetőbe megyünk, utána pedig azokhoz a rokonokhoz, akiket legalább egy éve nem láttunk.
Elértük a célunkat sikeresen, csak egy gond volt: elkezdett szakadni az eső. Nem voltak köves utak, így minden úszott a sárban. Egy kis idő múlva elkezdett a szél is fújni elég erősen. Remek! Legalább mégjobban elázunk! Feltettem a kapucnim, legalább nem ázott el a fejem. Mikor kikeveredtünk úgy néztünk ki, mint azok a malacok, akik most jöttek ki egy jó iszap fürdőből. A cipőnk teljesen sáros, a kabátunk vizes, de még a hajam és a zoknim sem úszta meg.
Elmentünk a rokonok házáig. Katasztrófa az egész. Tényleg sokszor olyan érzésem van, mintha egyáltalán nem is érdekelné őket, hogy mi van velünk 150 km-rel arrébb. Kinyílt az ajtó.
- Sziasztok! Csak ti vagytok? - kérdezték teljesen unott arccal, mintha nem is örülnének nekünk.
Jól kezdődött, ennyit mondhatok. Asztalhoz ültünk, ahol elfogyasztottuk az ebédet. Finom volt: halászlé és töltött káposzta. Ebben a kettőben nagyon nagyok! Egyszerűen imádom az ottani kosztot. Kellően fűszeres, nem csípős, igazi finomság. Meglepetésünkre volt desszert is: egy hatalmas, finom dobos torta. Majd' elolvadtam a látványától. Kiderült, cukrászdából rendelték, nem ők sütötték.
Az ebéd még jól telt, de utána elszabadult a pokol. Az egyik amin nagyon kiborultam az az, hogy nem is kérdezték meg, mi van velünk, de azt sem, hogy hogy vagyunk. Csak mondták a magukét: mennyi gonduk, problémájuk van, mintha a másik embernek nem lenne. Anya teljesen felidegesítette magát, így gyorsan haza is indultunk.
Ez a napunk is el lett rontva. Ennyit a rokonságról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése